Már nagyon vártam, évek óta hiányérzetem volt. Nemcsak a családi közelebb kerülést, de az eltávolodást is magával hozta a járvány. Igen, nagyon hiányzott a személyes kapcsolódás, ezért azonnal igent mondtam a felkérésre, ami Szlovákiából érkezett. Elfogott az a régi láz, az a belső hajtóerő, hogy megint „varázsolhatok” és személyesen előadhatok. 

Sok anyagom van, amiből mixelhetek, számos tudományos cikk, érdekességek, adatok, kutatási eredmények, mégis úgy éreztem, hogy ide valami más kell. Élmények, tapasztalások, fentek és lentek, maga az élet. Így amikor reggel egy régi kedves ismerősöm meglepetten hívott, hogy látta a plakátot, amin a nevem alatt ott van, hogy „ráktúlélő” és ő tudja, hogy én ezt nem használom, akkor már eldöntöttem, ez lesz az egyik szál, amire felfűzöm az előadásomat és ez nem véletlen. Az elmúlt időszakban sokan kerestek meg engem problémáikkal és szomorúan vettem tudomásul, hogy minden családban van legalább egy sajnálatos megbetegedés, ami onkológai kezelést igényel. 

Ennél még borzasztóbb tény, hogy nem tudják honnan induljanak, kihez forduljanak, mit tegyenek, mert nincs információjuk. Kötelességemnek éreztem, hogy kiálljak és segítsek, hogy elmondjam, hogy megmutassam, milyen úton jutottam el ide a színpadig és álltam fel egy lehetetlennek tűnő „küldetésből”. 

Nem könnyű beszélni róla, még mindig megérintődök, még mindig könnybe lábad a szemem és még mindig teljes hittel gondolom, hogy általa önmagam egy jobb verzióját élhetem. A tanítások, meyeket kaptam az „úton” mindenkinek tanúságul szolgálhatnak és ez bebizonyosodott az előadáson is. Nagy érdeklődéssel, csillogó szemekkel és meleg szívvel fogadtak. Tudtam, hogy itt lehet, itt fel lehet ülni az érzelmi hullámvasútra, mert velem fognak utazni. Értették és megélték velem együtt a múltat, ami emlékképként bennünk él és szolgáltatja a jelen megéléseinket, mert csakúgy, mint sokan mások, én is folyamatosan keresek, kutatok és vágyok annak a szereteten alapuló világszemléletnek a működésre, ami elhozza a tiszta boldogságot. Egyáltalán létezik? Egyáltalán elérhető? Ha igen, kinek és hogyan? 

Mind anyaként, mind tanárként, mind pedig coachként állandóan izgatott a hogyan és a hogyanok megmutatása és megtanítása. Kerestem, kutattam, pedig mindig is ott volt előttem, abban léteztem, abban nőttem fel. Édesanyám szeretete, hite és ereje volt maga a módszer. A tiszta szeretete. Öntudatlanul ontotta magából mindenkinek és töretlenül mutatta az utat. Nem volt könnyű az út a felismerésig, nem volt könnyű az út az átélésig, a tudatos megélésig – ahogy egyikünknek sem. 

Mert nekem két életem van. 2010-ben kezdődött a második, egy dudorral a nyakamon, ami nem egy szokványos dolog. Jött a lelet. Aha, szóval nem csak mással történhet meg. Szóval aláírták, nincs tovább. Orvosi protokoll, nyakszúrás, huza-vona hónapokig, szenvtelenül az arcomba vágott diagnózis egy legyintés közepette, ami négy évig tartó, a pokol bugyrait idéző pánikrohamokhoz vezetett, kétségbeesés, műtétek, félelem, rettegés. 

Vajon hogyan tekintsek rá? Fordulópont, tragédia vagy esély? Na, most mutasd meg, hogy ezt a lécet is átugrod, hogy ezt is megcsinálod. Szembe kellett néznem saját magammal. Felismerni, hogy ÉN vagyok a saját világom fényes közepe. Hogy ÉN választom Önmagam, hogy ÉN döntök merre haladok, hogy ÉN megyek vissza gyerekkorba és fordulok szeretettel önmagam felé. Ahogy Nász János mondta:

„A teremtő felébred az emberben és magatokkal estek szerelembe.”

De ez korántsem olyan egyszerű, mert elengedni, amit hosszú évek óta hurcolok magamban, igen nagy bátorságot igényel. Le merem tenni a félelmet és meg merek bocsátani? Megengedem magamnak, hogy örökre átlépjek a múlton és a jelenbe kerüljek? 

Micsoda tapasztalások, fönt és lent élmények értek. A lélek és a szív összefonódása, amit követett a test. Megélni az itt és most-ot. Apró örömökben, a jelenben létezni. Jelen lenni egymásért és egymásnak. Jelen lenni önmagamban és önmagamnak. Szívemberré válni, amikor a belső feltételeink erősebbek, mint a külsők. Megélni a változás képességét, elfogadni az újat, engedni, hogy úgy legyen, ahogy lennie kell. 

Bízni és hinni, hogy csak jó jön. Pozitívan szemlélni a világot. Újjászületni. Csak létezni a tiszta szeretetben. Engedni az új isteni én megjelenését és támogatni a testet, hogy egész-ségben létezzen. Megtenni és megenni mindent, ami jó neki, hogy tovább őrizzen minket. Építkezni kívül és belül. Ez a gyógyulás útja!

Hálás vagyok a vasárnapért, a csodás közönségért és hallgatóságért, akik együtt jöttek velem másfél óra erejéig az úton és összekapcsolódtunk a megtapasztalásban. Együtt sírtunk – együtt nevettünk. Ez az élet. 

(Szerző: Dezső Anita)